Eifert János: Cirkusz / Circus (1971)
Giclée print, fotóvászon vakkeretre feszítve, 70 x 100 cm,
Felvételi adatok: Pentacon Six 6x6-os gép volt, 55 mm-es Flektogon objektívvel.ORWO NP 27 típusú fekete-fehér negatív, 6 x 6 cm
Felvétel helye és időpontja: Budapest, 1971
Hogyan készült a "Cirkusz" c. képem?
Micsoda kor! Micsoda cirkusz!
A Cirkusz néven ismertté vált fényképemet 1971-ben, az Egyetemi Színpadon készítettem, felkérésre. A bölcsészek színpadán akkoriban nagyon jó sorozatot fényképezhettem: az Universitas Együttes rendhagyó, vagy inkább rendbontó darabjait, Sándor György humoralista intelektuális csipkelődéseit, Latinovits Zoltán, Mensáros László zseniális előadóestjeit, az Egyetemi Kórus cseppet sem unalmas hangversenyeit, Pege Aladár, Vukán György, Bontovics Kati, Bódi Magdi jazz-koncertjeit, többek között.
Amikor élő előadás közben fényképeztem Kosztolányi novellájának színpadi feldolgozását Köllö Milklós és a Dominó Pantomim együttes értelmezésében, nem tudtam olyan pillanatot találni, amely a művet igazán jellemzi. A megrendelés, amely egy darab plakátfelvételre szólt, határidős volt, újabb előadást kivárni már nem lehetett. Mégis, hogy Köllö darabjának esszenciáját adjam, egy képzeletbeli jelenetet rendeztem újra az előadás után, természetesen a „főnök” jóváhagyásával és a társulat lelkes közreműködésével. Kiosztottam a szerepeket, átrendeztem a színpadot, a világítást, mindenkinek megjelöltem a helyét, haladásának irányát, előjátszottam a mozgásokat. Feledékenységből, vagy lustaságból állványt nem vittem, pedig a viszonylag hosszú - 1/4, vagy 1/8 mp - expozíciós idő a Pentacon Six 6x6-os gépem megtámasztását igényelte. Erre egy szék karfája tűnt alkalmasnak. Kicsit alacsonynak tűnt, de semmi baj, a cilinderes fő alakot a szék elé térdepeltetve begyömöszöltem a Flektogon 50 mm-es széleslátószögű objektív látómezejébe. Ő mozdulatlanul tartotta ráosztott pózát, a többieket pedig "egy-két-há" számolással hoztam szinkronba. A beállításból két felvétel készítettem, és rögtön az első "bejött". Az akkor magas érzékenységűnek számító fekete-fehér negatívot - ORWO NP 27 - magam hívtam elő, és elkövettem egy-két hibát: a lazára csévélt Correx-szalag távtartó dudorai nyomot hagytak a hasznos felületen, és a Rodinál finomszemcsés hívó sem volt jó választás. A pocsék negatívról azonban - fény-retussal, azaz nagyítás közbeni fényráengedéssel, kitakarással és ráengedéssel - mégis brilliáns nagyításokat készítettem.
A képet először az I. Országos Ifjúsági Fotókiállításra küldtem. Emlékszem, mennyire jól esett Korniss Péternek – az egyik zsűritagnak – a gratulációja, amely az első díjnak szólt. A Cirkusz a későbbiekben számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepelt, önálló kiállításaimnak is kihagyhatatlan darabja. Nyomtatásban történő megjelenései, publikációja is „beszédes”: közölte a hazai Fotó, Fotóművészet, Fotográfia, FotoVideo, Foto Mozaik, valamint a német Fotografie (Leipzig) és Photographie (Düsseldorf), a cseh Fotografie (Prága), a Szovjetszkoje Fotó, a francia Du, az angliai Photography of Years, számos napilap, könyv, katalógus. Látható volt TV híradókban, filmekben, legutóbb az Első könyvem című portréfilmemben, amelyet az Magyar Televízió készített 2003-ban, Kálmán János rendezésében, Bayer Ilona szerkesztő-riporter közreműködésével. A világhálón, internetes portálok virtuális galériáiban, honlapokon (sajátomon is) is megtekinthető, vagy az Origo Galériában. Számos kurátor, kiállításrendező – köztük Paul Almásy, Willy Hengl, Kincses Károly – választották be a magyar fotográfiát reprezentáló kiállítások anyagába, de volt egy-két jó szava a képről, André Kertésznek és Kepes Györgynek is, amerikai látogatásom alkalmával. A kép legnagyobb elismerését azonban az jelentette, amikor 100 ismert fotóművész, kritikus, művészettörténész szavazata alapján bekerült a XX. század száz legjobb hazai fotográfiai közé, amelyekből a Magyar Fotográfiai Múzeum rendezett kiállítást a Mai Manó Házban, 2002-ben. (Eifert János)
Fotografie (Prága, 1973. október) "A fotó egének csillagai"
EIFERT JÁNOS
Írta: Jiří Macků
A két világháború közötti magyar alkotás még mindig nem foglal el a fotózás történetében olyan helyet, amilyet joggal megérdemel. Ezt részben az ország akkori politikai fejlődése okozta, amely számos modern, haladó gondolkodású fialt üldözött világgá, és látszólag kitépte tehetségük gyökereit is abból a földből, amelyből származtak, másrészt azonban ezt a helyzetet a magyar történészek által mindeddig elhanyagolt lehetőség okozta, hogy végre rekonstruálnák ezt a szó szoros értelmében heroikus korszakot és behelyeznék, megfelelő értékeléssel, a világ fotóművészetének áramlatába.
Így történik, hogy a "húszas és harmincas évek magyar fotóművészete" fogalom az emlékezetben inkább Vadas és Dulovits nevét idézi fel, mint bármelyiket a dicső Moholy-Nagy, Brassai, Kertész, Capa, Eisenstaedt, Kepes, Munkácsi, Ylla, Haár csillagcsoportból, vagy másokat. Amellett nem mondható, hogy pl. Vadas Ernő azokban az években nem tartozott volna a nemzetközi fotóművészet csúcspontjai közé, hiszen képeit Steichen Vanity Fair-je, a Harper's Bazaar, a párizsi L'Illustration, és a London News közölte, vagy hogy Dulovits Jenő hatásos képeinek technikai varázslata nem talált volna sok csodálót és követőt, elsősorban az akkori európai fotóművészetben. Nem, semmi esetre sem a publicitásban keresendő az ok. A különbség a minőségben rejlett. Mindez, amit az akkori magyar fotóművészet képviselt, azokkal a lágy objektívekkel és előtétekkel készített, fénypárát lehelő képek, már a fejlődés letűnő hullámához tartoztak. Elegáns pont volt mindez a világ fotóművészetének egy fejezete mögött, egy pont, amely a maga korában elbűvölt ugyan, de a lényeghez már semmit sem tudott hozzátenni.
Az ismert tények okozták, hogy a magyar fotóművészet a felszabadulás után sem tudott kapcsolódni azokhoz a nagy eredményekhez, amelyeket a világba, szétszórt képviselői értek el. De mindez ma már túlhaladott, és a mai magyar alkotás céltudatosan hagyja magát megihletni mindazzal, amivel dicső elődei előbbre vitték a világ fotóművészetének fejlődését.
A 30 éves budapesti Eifert János egy azok közül, akik nem mentek el figyelmetlenül e források mellett. Hódmezővásárhelyen született, Magyarország délkeleti csücskében, azon a tájon, amelyet egyaránt jellemez az egymásba folyó magyar-szerb-román kultúra és az izzó napsütés, amely ott tüzel az égő paprikában és a nem kevésbé égető barack-pálinkában. Ennek a tűzzel eljegyzett vidéknek egy szikráját hordozza alighanem vérében.
Fotóművészeti életrajza rövid és világos, drámai vagy romantikus kalandok nélkül, amelyek a különlegesség bélyegét ütnék rá. Szívós és szorgalmas alkotó. Hosszú azoknak a hazai és külföldi pályázatoknak és kiállításoknak a sora, amelyekre beküldte műveit, és az elnyert díjak és elismerések listája alig 5 év alatt már túlhaladta a negyedszázat. Bizonyára ez is hozzájárult, hogy felvették a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Emellett a fényképezés rendületlenül csupán kedvtelés nála.
Eifert főfoglalkozását tekintve táncos, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének tagja. Nem akarok ebből e tényből semmiféle párhuzamot vonni, bár ennek léte kétségtelen - képeinek akár szerkezetét, dinamikáját, vagy magát "zeneiségét" ítéljük meg. A fegyelmezett alkotó példaképe, aki semmit nem enged át a véletlennek, az elsődleges szerzői koncepciótól annak végleges megfogalmazásáig a képben. Technikai és kifejezési eszközei egyszerűek, de tökéletes biztonsággal bánik velük. Nem szereti a bűvészkedést a sötétkamrában, és ellenáll a felvett tárgy lélektelen "szépségének" is. Víziójának megvan végleges formája, már mielőtt megnyomná a kioldógombot. Pontosan tudja, hogyan és mivel kell a világlátását átalakítania, hogy közölhesse a nézőkkel saját élményeit és saját gondolatait.
Természetes, hogy képeinek témáját sokszor találja meg foglalkozásának széles környezetében. Ezt bizonyítja egyébként mindkét reprodukált felvétel is, a fantasztikus Cirkusz, amely adekvát módon ragadja meg a cirkuszbűvészét körüllengő "természetfeletti" ködöt, valamint táncjelenete, amelyet az örvénylő mozgás és a látszólagos nyugalom kontrasztjára épít fel. Szívesen fényképez gyakori útjain idegen országokban, nem is annyira a környezet szokatlansága vagy akár egzotikus volta miatt, inkább ama szinte megfigyelhetetlen vonások miatt, amelyekkel ez életkörülmények és az anyagi környezet bevésődik az emberek pszichikumába, gesztusaiba, és egész megnyilatkozásukba.
